(Sz. 1923 Nagyszalontán, a Fráter-család birtokán - lásd Fráter Erzsébet, Madách felesége) Volt kifutófiú, szabóinas, kubikos, katona. Franciaországba kerül mint hadifogoly, onnan Erdélyt választva jön haza. Rendkívüli műveltsége ellenére végzi a postai kihordói, majd alkatrészgyári munkát. Összegyűjtött verseit Túrkevén adták ki 1992-ben.

 Így adta a születésem

Magyar vagyok.
Nem vagyok rá büszke
és nem szégyenkezem miatta.
Ha így adta a születésem, vállalom.
Vállalom, még elszakított sorsban is.
Vállalom, mint a hajam színét, hogy fakó, 
(már deres)
vállalom, mint az akác a keménységet,
mint a tölgy a hatalmasságot,
mint magasságot a jegenye – 
mint rejtett erőt az érc a mélyben.
Vállalom, mert:
joga van mindennek és mindenkinek az lenni, ami.
Vállalom, mert meggyőződésem, hogy:
nem azért vagyok középtermet, forrongó, 
epekedő lélek, mert tisztán ejtem az a betűt,
hanem, mert az apám magyarul káromkodott
és magyarul mondott esküt a pap előtt 
az anyámnak,
és az anyám így ringatott el este:
„Tente, baba, tente.”
Mert ott születtem, 
ahol a Napot napnak, a Földet földnek,
a vihart viharnak nevezték – 
és a szülőt így szólították: APÁM, ANYÁM,
ahol először éreztem, hogy ITTHON vagyok,
mint az ázsiai türkmén,
mint a Neander-völgy mai németje vagy franciája, vagy
mint a Duna-Tiszaköz kúnja
vagy Munténia muntyánja.
Ragaszkodom ahhoz a földhöz
ahol legelőször éreztem, hogy ITTHON VAGYOK
Ragaszkodom ahhoz a nyelvhez,
ahhoz az a betűhöz, amit először hallottam,
anélkül, hogy bárkit is kisebbre tartanék
amiatt, ha ezt nem érti és
a sajátját kenyerének tudja.
Zengd a himnuszodat hát, te türkmén,
te, tatár, te bevándorolt amerikai,
te, Latinamerika indiánja, zengd, hogy érezd:
ehhez a földhöz neked is épp annyi a jogod,
mint bárki, négy ég táján született érző,
gondolkodó lénynek, mert csak így lehetsz ember
csonkítatlan.
És csak úgy lehetsz ember,
ha senkire nem kényszerítesz álruhát
mely keserűséggel van bélelve és
GYŰLÖLETTEL.
A pacsirtát hallgatom, a cinkét,
hallgatom a verebek csiripolását:
csitt, csitt – 
hadd énekeljenek a saját nyelvükön,
mert olyan szép a szívből fakadó dal,
mint a fény, mint a felleg,
mint a millió színe a természetnek – 
és édes, mint a virágok illata.

Bocskai István hagyatéka 

Bíborba öltözött naplemente.Belehullott a táj a csendbe.Lelki szemem, ha visszatekint,A régmúltakat látom megint.A régi Ér-Kölesér-menteFészkeli magát a szemembe.Mocsaras, lápos, nádas tájak –S elképzelem a Toldi-várat,Kölesérközt a régi várost,Hol Győri Jakab is portyázott.Törökök, kiket lápba csaltak –Hajdú ősök, - kik már kihaltak.Ha mordá vált az idő összelBocskai Istvánt a bikafővel.Nagy-barmódot ménnel, gulyával. Sinka Istvánt a birkanyájjal.Apámat (gyerkőc) a konda mellett –S hallom a dalt, mit elfelejtett,Annyi utód – mit meg sem tanult –(nem mindenkinek kedves a múllt.) „Egyede, begyeden, hajdútánc,hajdú sógor mit kívánsz?” S eszembe jut a vers – NAPONTA,.íme: „Szülőhelyem, Szalonta.”Versike ez, kis rímes téka.Bocska István hagyatéka.(1996)   MINT A SZÁRÁT A SÚLYOS BÚZA  A táskámban szép utcarendben  
sorakozik a napi posta -  
keskeny vállam ferdére húzza,  
mint a szárát a súlyos búza.  
Huszonnégy utca  
öröme, gondja  
a fejemben.  
Hányféle ház, hány utcaajtó, ablak,  
hányféle ember!  
És nekem ezt mind ismernem kell. Ott van mindenik mindenütt velem,  
s ha megszólít egy,   
hogy: "postás bácsi, nincsen levelem?" -  
meg kell adni reá a választ.  
Szép munka ez, de fáraszt, fáraszt. Nehéz az utcát róni folyton,  
de van úgy,  
hogy csak a nagy leány van otthon  
vagy a menyecske, éppen egyedül,  
s fürdőruhában, ha a nyár hevül -  
a postásnak nyílik az ajtó  
(bár sokat jön-megy, nem csavargó)  
s minek szégyellni a postás előtt,  
látott már ő fürdőruhába' nőt.  
A postás mégis - hej, a mindenét! -  
végighurcolja rajtuk a szemét,  
s hogy nem tehet mást, sóhajt egy nagyot:  
"Milyen nagy kár, hogy nem legény vagyok!" De hagyjuk a humort,  
majd' minden háznál érlelik a bort.  
S kit kínálnak meg oly jó szívvel,  
mint őt, a postást Mihálynap után?  
Az ám!  
Hát csak módjával él a nedűvel.  
E szakmában az ital bűnjel. Igen, ez az időszak, mikor  
a pincékben a must kiforr   
az utcák bágyadt verőfényben állnak,  
becsukják ablakuk a házak.  
Megjöttek a reggeli derek.  
Sietősek az emberek,  
a motorkerékpárosok  
raja az utcán nem robog.  
S mindennap kevesebb gyerek  
szólít meg: "Nem tetszett hozni levelet?"  
Ilyenkor visszagondolok:  
hogy elillantak a napok!  
Észre se vettem, itt az ősz,  
csendesebbek az udvarok,  
a piros virágcserepek  
mostmár belülről díszlenek.  
És nem várnak rám a kapukban  
vagy árokparton üldögélve  
csöndben nyugdíjas öregek -  
már bent a házban fizetek. Kívülről is kedves a város,  
de így belülről sokkal mélyebb -  
hányféle ház, hányféle ember,  
hányféle élet!  
S én külön mindben benne élek.  
      
TÖRVÉNY  Hány évet élsz?... Ez miért fontos?  
Egy jó év több, mint annyi sok rossz. És mégis élni, minden áron!  
Itt és Ott - túl a halálon. Fetrengve fertőben vagy ágyban.  
Kapaszkodsz minden szalmaszálban. Az, hogy megaláz léted s bemocskol -  
Eltűrsz mindent, mint a bolondtól, néha megnyújtva szenvedésed  
egy-két nappal, héttel - nem érzed, hogy ez már gyötrés, csúfos büntetés:  
csak fájás vagy: élsz és mégsem élsz. De megnyújtanád órával, perccel,  
s nem jön, hogy hidd: igen, menned kell! Menned, bizony, menned kell egyszer.  
És nem biztos, hogy megöregszel.  
   ÁSÁS KÖZBEN  Hátrafordulok már, mint a rossz ló:  
Mennyi, ami még nincs felásva?  
Rossz a derék. Eddig se volt jó.  
Mégis ritkán fordultam hátra.  
Ragad az ásómra a föld -  
mintha rég nem ragadt volna.  
Mérgel:  
hát engem már így összetört  
hatvanhat év?  
Elég, akár egy fél óra:  
hátamra rátapad az ing,  
mintha egész nap ástam volna.  
A "norma" félporció lenne,  
a régi erőnkhöz mérve -  
ennyi már négy napra elég.  
Kevés, tudom,  
de az sincs, ki megköszönje  
a régit  
vagy ki felvállalná a felét  
ásnivalómnak most, amikor  
már hátranézek, mint a rossz ló...  
Így csak mormogom magamban:  
Gábor Ferenc, na még! Na még!  
   HISZEK NEKED  Szerettél mást is.  
Sosem tagadtad.  
Jobban mint engem?  
Választ ne kapjak:  
szépek a titkok, ha megmaradnak. Végére érünk lassan az útnak.  
Hiszek,  
legjobban teneked hiszek  
azok közül, akik hazudnak. 
   

  
SZÍKEK DALNOKA

 Lehet, volt - szavam megbicsaklott.  
De tetteimben tiszta voltam. 
Akit a sorsa sűrűn csapkod, 
kereshet az vigaszt a borban.Akit ima, sem káromkodás 
nem oldoz, nem könnyít a lelkén. 
Szíve örökké zúzmarás. 
Nem ringatózik mesék selymén.Borongós annak napja, éje. 
Szomorú, mint az őszi puszta. 
Nem vágyódik derűre, fényre. 
Tél jön, örök, már érzi, tudja.Megbékél sorssal, a világgal. 
Nem zavarják szelek, ködök. 
Már elkészült a számadással -  
Mi hátra van, majd elpörög.(1996)   

CSERKÉSZÉSBEN

 Szaglászták nyomom, hol járok... 
Vizslattak berket, erdőt, rétet. 
Pedig Ők voltak a betyárok.Bekerítettek. Rámrohantak. 
Csattogott vérszomjas foguk. 
Szétszedünk - morogtak, ugattak. 
És fújtatott a horpaszuk.Tudtam, a gazda ezért tartja őket - 
s hogy gazdájához hű az eb. 
Űzzék a vadat, nyulat, őzet, 
vaddisznót, rókát - egyre megy.Igazaim közt bujdokolva 
rettegve árnyat, fényt, a neszt, 
kívántam őket pokolra 
remegve, mikor jött az est.Ha toportyánt űznek, még megértem. 
De a költőt - a szelídség apostolát... 
Ki csak használhat - sosem árt - 
Kiket gyilkolt még meg az ének?Értelem, hol vagy? Eszmék dzsungele 
tart fogva - tébolyult gőg-tábornokok? 
Pénzverők, fegyvergyárosok? 
Ezer új Hitler s Mengele?S számlálhatatlan új Sztálin - 
A jobb világnak nincs jele.(1996)