• Kedvenc versek

    Kedvenc Versek

    VILLON, FRANCOIS:  APRÓ KÉPEK BALLADÁJA 

     

     

    Tudom, mi a tejben a légy,
    Tudom, ruha teszi az embert,
    Tudom, az uj tavasz mi szép,
    Tudom, mely gyümölcs merre termett,
    Tudom, mely fán mily gyanta serked,
    Tudom, hogy minden egy dolog,
    Tudom, a munkát, lusta kedvet;
    Csak azt nem tudom, ki vagyok.

    Tudom az urak nyakdiszét,
    Tudom, melyik ruha mi szerzet,
    Tudom, ki gazdag, ki cseléd,
    Tudom, mily fátyolt kik viselnek,
    Tudom, a tolvaj- s kártyanyelvet,
    Tudom, tortán él sok piszok,
    Tudom, mely csap mily bort ereszthet,
    Csak azt nem tudom, ki vagyok.

    Tudom ló s öszvér erejét,
    Tudom, mit érnek, mit cipelnek,
    Tudom, pénz szava szép beszéd,
    Tudom, hol mérik a szerelmet,
    Tudom, mit higgyek a szerelemnek,
    Tudom, Róma mit alkotott,
    Tudom, hogy a cseh mért eretnek,
    Csak azt nem tudom, ki vagyok.

    Ajánlás

    Mindent tudok hát, drága herceg,
    Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
    Tudom, hogy a férgek megesznek,
    Csak azt nem tudom, ki vagyok.

    (Szabó Lőrinc ford.)

     

     

     

    Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

     

    Hogy rettenetes, elhiszem,
    De így igaz.
    Ha szeretsz, életed legyen
    Öngyilkosság, vagy majdnem az.
    Mit bánom én, hogy a modernek
    Vagy a törvény mit követelnek;
    Bent maga ura, aki rab
    Volt odakint,
    Én nem tudok örülni csak
    A magam törvénye szerint.

    Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
    Még nem szeretsz.
    Míg cserébe a magadénak
    Szeretnél, teher is lehetsz.
    Alku, ha szent is, alku; nékem
    Más kell már: Semmiért Egészen!
    Két önzés titkos párbaja
    Minden egyéb;
    Én többet kérek: azt, hogy a 
    Sorsomnak alkatrésze légy.

    Félek mindenkitől, beteg
    S fáradt vagyok;
    Kívánlak így is, meglehet,
    De a hitem rég elhagyott.
    Hogy minden irtózó gyanakvást
    Elcsittithass, már nem tudok mást:
    Mutasd meg a teljes alázat
    És áldozat
    Örömét és hogy a világnak
    Kedvemért ellentéte vagy.

    Mert míg kell csak egy árva perc,
    Külön; neked,
    Míg magadra gondolni mersz,
    Míg sajnálod az életed,
    Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
    Halott és akarattalan:
    Addig nem vagy a többieknél
    Se jobb, se több,
    Addig idegen is lehetnél,
    Addig énhozzám nincs közöd.

    Kit törvény véd, felebarátnak
    Még jó lehet;
    Törvényen kívűl, mint az állat,
    Olyan légy, hogy szeresselek.
    Mint lámpa, ha lecsavarom,
    Ne élj, mikor nem akarom;
    Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
    Börtönt ne lásd;
    És én majd elvégzem magamban,
    Hogy zsarnokságom megbocsásd.

     

    Arany János - Versek

     

    Barabás Miklós: Arany János portréja (1848)

     

    Arany János 1817 március 2-án született,Nagyszalontán. Apja kevés földdel és kis házzal bíró földműves volt. A család súlyos tüdőbajjal volt megáldva, a nyolc gyerek közül csupán kettő maradt életben (János és Sára). Érzékeny, félénk, visszahúzódó gyermek volt. Iskoláit 1823 és 1833 között végezte Nagyszalontán (segédtanítói állás), majd ezt követően Debrecenben. Ezután Kisújszálláson egy évig segédtanító volt. Tanulmányait 1835 tavaszán fejezte be Debrecenben, de érettségivel nem rendelkezett, viszont rengeteget olvasott (leginkább római alkotóktól). 1836 februárjában színésznek állt. Ezalatt anyja meghalt, apja pedig megvakult. Ezek hatására a bűntudattól vezérelve felhagyott a színészettel. 1836 ősze és 1839 januárja közt korrektor (rektorhelyettes) Szalontán (magyar és latin grammatika), 1839 elején lemondott róla. 1840 tavaszán másodjegyző lett. Ez biztosította a családalapítás lehetőségét, 1840-ben meg is házasodott. Feleségét az irodalomtörténeti könyvek Ercsey Julianna néven jegyzik (törvénytelen gyermek és egy évvel idősebb Aranynál). Két gyermekük született: 1841-ben Juliska, 1844-ben László. 1844-től (Szilágyi István rektor unszolására) fordítgatott görög és angol (Shakespeare) drámákat. 1845 júliusa végén hozzá fogott Az elveszett alkotmány című vígeposz megírásához. Ezzel megnyerte a Kisfaludy Társaság 25 aranyos pályadíját. Igazi sikert, elismerést és Petőfi barátságát az 1846 nyarán írt Toldi hozta meg számára. 1847-ben ismét megnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját. Ebben az időben sok epikus művet írt: Rózsa és Ibolya, Szent László füve, Murány ostroma, valamint ekkor írta a Toldi estéje nagy részét is. Az 1848-as forradalom külső szemlélője volt egy ideig. Rövid ideig nemzetőr volt, majd BM-i fogalmazó lett Debrecenben és Pesten. Az orosz beözönlés után bujdosnia kellett. Elveszítette állását, Világos pedig még az anyagi összeomlást is jelentette. Fél évig Geszten, a Tisza családnál nevelősködött. 1851 őszén tanár lett a nagykőrösi főgimnáziumban. Egyre többet szenvedett a testi illetve lelki problémái miatt. 1860-ban Pestre költözött, ahol a Kisfaludy Társaság igazgatója lett. Bekapcsolódott a pesti irodalmi és politikai életbe (Csaba-trilógia első része: Buda halála). 1865-ben az MTA titkára lesz, 1870-ben főtitkára. 1863-ban meghalt Juliska, emiatt sokáig elhallgatott benne a költő. 1876-ban lemondott a főtitkárságról, az 1877-es boldog nyarat a Margit-szigeten töltötte. Ekkor írta titokban, nem a nyilvánosság elé szánta az Őszikék (kapcsos könyv) verseit, mely eredeti példánya, a nagyszalontai Csonka toronyban berendezett Arany emlék múzeumban van. 1879-ben befejezte a Toldi szerelmét. 1882 október 22-én halt meg Budapesten.

    Arany János síremléke a Kerepesi-temetőben
     

     

     

    VÁLASZ PETŐFINEK


    Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom;
    Örűl a szívem és mégis sajog belé,
    Hányja veti a hab: mért e nagy jutalom?
    Petőfit barátul mégsem érdemelé.

    Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve...
    Szerencse, isteni jó szerencse nékem!
    Máskép szerény művem vetém vala tűzbe,
    Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?

    És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér
    Majd elhomályosít, midőn felém ragyog:
    De hát a ráadás!... Lelkem lelkéig ér.
    Hogy drága jobbkezed osztályosa vagyok.

    S mi vagyok én kérded. Egy népi sarjadék,
    Ki törzsömnek élek, érette, általa;
    Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
    Otthon leli magát ajakimon dala.

    Akartam köréből el-kivándorolni:
    Jött a sors kereke és útfélre vágott,
    S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi
    Tüske közől szedtem egynehány virágot.

    Jöttek a búgondok úti cimborának,
    Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen;
    Én koszorút fűztem, ők hamiskodának,
    Eltépték füzérem félelkészültében.

    Végre kincset leltem: házi boldogságot,
    Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni,
    És az Iza partján ama hű barátot...
    Nem is mertem volna többet reményleni.

    Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba,
    Éget és világít lelkemben leveled:
    Oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa,
    Mily igen szeretlek Téged s őt is veled.

    (1847.) 

     

    A MÉH ROMÁNCA


    Ablak alatt
    A pünkösdi rózsa,
    Kezd egy kicsit
    Fesleni bimbója:
    Kékszemű lyány,
    Válogat belőle,
    Koszorúnak
    Holnap esküvőre.

    Reménykedik
    Egy kis méh az ágon:
    Szép eladó,
    Jaj, ne bántsd virágom!
    Ezt az egyet
    Magamnak kerestem,
    Alig hasadt
    Mikor eljegyeztem.

    Felel a lyány:
    Te bohó kis állat!
    Lelsz te rózsát
    Nem egyet, ha' százat,
    Holnap is nyit,
    Holnap is eljössz te
    Csak ne kívánd
    Ami legszebb közte.

    Mond a kis méh:
    Szőke szép hajadon,
    Neked Isten
    Hű szeretőt adjon!
    Nem sok amit
    Kívánok tetőled:
    Ne szakaszd le
    Az én szeretőmet.

    Felel a lyány:
    Dehogynem szakasztom!
    Dehogy leszek
    E ne'kűl menyasszony!
    Koszorúmban
    Ezt fonom előre,
    Ugy vigyenek
    Holnap esküvőre.

    El se mondá,
    Nyult a szép bimbóhoz
    Hogy letörje
    A virágcsomóhoz.
    A szegény méh
    Rárepűlt kezére,
    Csókot adni
    Annak a fejére.

    "Hess te gyilkos!
    Ne bocsáss fulánkot:
    Leszakasztám,
    Vigyed a virágod."
    "Szép menyasszony,
    Már nekem mi haszna!
    Koszorúdnak
    Híja lesz miatta."

    Koszorúdnak
    Híja lesz miatta -
    Ezt a kis méh
    Keserűn mondhatta,
    Mert a szíve,
    Hiába parányi,
    Nagyon tudott
    A virágért fájni.

    S a leánynak,
    Hiába kiáltott,
    Szeme alá
    Üti a fulánkot;
    Szegény bogár!
    S maga haldokolva
    Félreült, egy
    Rozmarin-bokorra.

    Szép menyasszony
    Jajgat a sebével,
    Esküvőre
    Sem mehet szemével:
    Holdfogyásig
    Dagadt lőn a tája...
    Azalatt meg
    Elhagyá babája.

    (1847)

     


    EGYKORI TANÍTVÁNYOM EMLÉKKÖNYVÉBE


    Én láttam a bimbót, én láttam azt,
    Midőn, érezve a nyájas tavaszt,
    Kezdett kifejleni:
    Örűlt a lelkem és kéjjel telék,
    És mint hiú kertész, sokat merék,
    Sokat, reményleni.

    De ennyit nem. Reményem balga volt,
    Árnyékban sem mutatta a valót:
    Milyen lesz a virág.
    A természet rá csillogó mezet
    Szövött: a sok kontár kertész kezek
    El nem torzíthaták.

    Hintsed, virágszál, most hintsd bájaid.
    A hervadásnak messze napjait
    Rettegned nincsen ok:
    Érintsen bár a hervadás szele,
    Dús illatod, lényednek szebb fele,
    A szellem élni fog!

    (1847)

     

    Barabás Miklós litográfiája (1848)

    Petőfi Sándor rajza Arany Jánosról - Arany János kommentárjával (1847)

    ARCOM VONÁSIT...


    Petőfi rajzára

    Arcom vonásit ez ábrázolatban
    Szemed, hiszem, hogy híven fölleli.
    De úgy, ha amit a festő hibázott,
    A költő azt utána képzeli.

    (1847)

     

    A RAB GÓLYA


    Árva gólya áll magában
    Egy teleknek a lábjában,
    Felrepűlne, messze szállna,
    Messze messze,
    Tengerekre,
    Csakhogy el van metszve szárnya.

    Tűnődik, féllábon állván,
    El-elúnja egyik lábán,
    Váltogatja, cserélgeti,
    Abban áll a
    Múlatsága,
    Ha beléun, újrakezdi.

    Szárnya mellé dugta orrát,
    Messze nézne, de ha nem lát!
    Négy kerítés, négy magas fal;
    Jaj, mi haszna!
    Bár akarna,
    Kőfalon nem látni átal.

    Még az égre fölnézhetne,
    Arra sincsen semmi kedve:
    Szabad gólyák szállnak ottan
    Jobb hazába;
    De hiába!
    Ott maradt ő, elhagyottan.

    Várja, várja, mindig várja,
    Hogy kinő majd csonka szárnya
    S felrepűl a magas égig,
    Hol a pálya
    Nincs elzárva
    S a szabadság honja kéklik.

    Őszi képet ölt a határ;
    Nincsen rajta gólyamadár,
    Egy van már csak: ő, az árva,
    Mint az a rab,
    Ki nem szabad,
    Keskeny ketrecébe zárva.

    Még a darvak hátra vannak,
    Mennek ők is, most akarnak:
    Nem nézi, csak hallja őket,
    Mert tudja jól,
    Ott fenn mi szól,
    Ismeri a költözőket.

    Megkisérté egyszer-kétszer:
    Nem bírná-e szárnya még fel;
    Hej, dehogynem bírná szárnya,
    Csak ne volna
    Hosszu tolla
    Oly kegyetlen megkuszálva!

    Árva madár, gólya madár,
    Sohse nő ki tollad, ne várd,
    Soha többé, fagyos télig;
    Mert, ha épen
    Nő is szépen:
    Rossz emberek elmetélik!

    (1847)

     

    A TUDÓS MACSKÁJA


    Nagy lett volna a tudósnak
    Az ő tudománya,
    De mi haszna, ha kevés volt
    A vágott dohánya.
    Könyvet irt a bölcseségről
    - S hajna!
    Akkor esett ez a bolond
    História rajta.

    Nem szeretett ez a tudós
    Semmit a világon,
    Járt legyen bár égen-földön,
    Két avagy négy lábon:
    De a kendermagos cicát
    - S hajna!
    Éktelenül megszerette,
    Majdhogy fel nem falta.

    Szolgája is volt; a háznak
    Ez viselte gondját,
    Hogy lába ne keljen és a
    Szelek el ne hordják.
    Hű cseléd volt félig-meddig,
    - S hajna!
    Koplalás lőn este reggel
    Bőséges jutalma.

    Máskülönben ment a dolga
    A kedves cicának:
    A reggelin gazdájával
    Ketten osztozának.
    Búsan nézte ezt a szolga
    - S hajna!
    Fél zsemlére, pohár téjre
    Nagyokat sohajta.

    Mert tudósunk a magáét
    Ha fölreggelizte:
    Felét a cicának adni
    Volt a szolga tiszte.
    Úriasan élt a macska,
    - S hajna!
    Csak nem akart, csak nem akart
    Meglátszani rajta.

    "Hé... izé... mi baja lehet
    Annak az állatnak?
    Szőre borzas, csontja zörgős,
    Szédelegve ballag."
    "Jaj, uram, hát a sok éhség! -
    - S hajna!
    Kétszereznők csak a tartást;
    Mindjárt lábra kapna."

    S az napságtól itce tej járt,
    Kapott egész zsemlét:
    A tudós csak lesi, várja
    Hogy ha nekitelnék.
    De a macska nem üdűlt fel,
    - S hajna!
    Elfogyott a fogyó holddal,
    Sarlóvá hajolva.

    Kendermagos szegény cica
    Nyavalyába esvén,
    Fölvette a néhai nevet
    Egy szép őszi estvén.
    "Átszellemült kedves állat
    - S hajna!
    Falatom megosztom vele
    Mégis meg van halva!"

    "Mi tagadás" - mond a szolga,
    "A cicus nem vétett:
    Én evém meg ő helyette
    Reggel az ebédet.
    Mondtam, menjen egérfogni,
    - S hajna!
    Nem tanyáz ám ott egér, hol
    Üres minden kamra."

    Nagy volt, mondok, a tudósnak
    Az ő tudománya,
    De mi haszna! Kevés hozzá
    A vágott dohánya.
    Könyvet irt a bölcseségről
    - S hajna!
    Ilyen apró dőreségek
    Gyakran estek rajta.

    (1847)

     

    A FÜLEMILE


    Hajdanában, amikor még
    Így beszélt a magyar ember:
    Ha per, úgymond, hadd legyen per!
    (Ami nem volt épen oly rég) -
    Valahol a Tiszaháton
    Élt egy gazda: Pál barátom,
    S Péter, annak tőszomszédja;
    Rólok szól e rövid példa.

    Péter és Pál (tudjuk) nyárban
    Összeférnek a naptárban,
    Könnyü nekik ott szerényen
    Megárulni egy gyékényen;
    Hanem a mi Péter-Pálunk
    Háza körűl mást találunk:
    Zenebonát, örök patvart,
    Majd felfordítják az udvart;
    Rossz szomszédság: török átok,
    S ők nem igen jó barátok.

    Ha a Pál kéménye füstöl,
    Péter attól mindjár' tüszköl;
    Ellenben a Péter tyukja
    Ha kapargál
    A szegény Pál
    Háza falát majd kirugja;
    Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
    Mely a kert alá is elhat!
    Ez sem enged, az se hagyja,
    S a két ház kicsínye, nagyja
    Összehorgolnak keményen,
    Mint kutyájok a sövényen
    Innen és túl összeugat
    S eszi mérgében a lyukat.

    De, hogy a dologra térjek,
    Emberemlékezet óta
    Állott egy magas diófa,
    Díszeűl a Pál kertjének.
    A szomszédba nyult egy ága,
    Melyet Péter, minthogy róla
    A dió is odahulla,
    Bölcsen eltűrt, le nem vága.
    Történt pedig egy vasárnap,
    Hogy a fentírt fülemile
    Ép' a közös galyra üle,
    Azt szemelvén ki oltárnak,
    Honnan Istent jókor reggel
    Magasztalja szép énekkel:
    Megköszönve a napot,
    Melyre, im, felvirradott.
    A sugárt és harmatot,
    A szellőt és illatot;
    A fát, melynek lombja zöld,
    A fészket, hol párja költ,
    Az örömet, mely teli
    Szivecskéjét elteli;
    Szóval, ami benne él
    S mit körében lát, szemlél,
    Azt a pompát, fényt és szint,
    Mely dicsőség
    - Semmi kétség -
    Ő érte
    Jött létre
    Csupán ő érette mind!
    Elannyira, hogy Pál gazda,
    Ki gyönyörrel ott hallgatta,
    Így kiáltott örömében:
    "Istenem, uram
    Beh szépen
    Fütyöl ez az én madaram!"

    "Kendé bizony az árnyéka!
    Mert olyat mondok, hogy még a..."
    Hangzik átal a sövényen
    Egy goromba szó keményen.
    "Hát kié - pattogja Pál -
    Mikor az én fámra száll?"
    "De az én portámon zengett:
    Hogy illetné a fütty kendet!"
    Pál nem hagyja: őtet uccse!
    Péter ordít: ő meg úgyse!
    Többrül többre, szórul szóra,
    Majd szitokra, majd karóra,
    Majd mogorván
    Átugorván
    Ölre mennek, hajba kapnak;
    Örömére a szent napnak
    Egymást ugyan vérbe-fagyba, -
    Hanem a just mégsem hagyva.

    Pál azonban bosszut forral,
    És ahogy van, véres orral
    Megy panaszra, bírót búsit,
    S melyet a vérszenny tanúsit
    A bántalmat előadja.
    Jogát, úgymond, ő nem hagyja.
    Inkább fölmegy a királyig
    Térden csúszva: de a füttyöt,
    Mely az ős diófárul jött,
    Nem engedi, nem! halálig.
    Nyomatékul egy tallért dob
    Az igazság mérlegébe,
    Mit a bíró csúsztat a jobb
    Oldalon levő zsebébe.

    Pétert sem hagyá pihenni
    A nagy ártatlan igazság:
    Nem rest a biróhoz menni
    Hogy panaszát meghallgassák.
    Így s úgy történt, - elbeszéli,
    Övé a fütty, ő azt véli:
    Nincs vármegye,
    Ki elvegye,
    Nincsen törvény, nem lehet per.
    Hisz azt látja Isten, ember! -
    De, hogy a beszédet össze
    Annál jobb rendben illessze,
    Az ütlegből sokat elvesz
    És a joghoz egy tallért tesz,
    Mely is a birói zsebben
    Bal felől, a szív iránt,
    Meghuzódik a legszebben.

    Felderüle a kivánt
    Nap, mely a vitát eldöntse,
    Hogy a fülemile-pörben
    Kinek szolgál a szerencse.
    Ámde a birót most cserben
    Hagyja minden tudománya,
    És ámbátor
    Két prókátor
    Minden könyvét összehányja,
    S minden írást széjjeltúr is:
    Ilyen ügyről,
    Madárfüttyről,
    Mit sem tud a corpus juris;
    Mignem a biró, haraggal
    Ráütvén a két zsebére
    S rámutatván a két félre,
    Törvényt monda e szavakkal
    A szegény fülemilére:
    Hallja kendtek!
    Se ide nem, se oda nem
    Fütyöl a madárka, hanem
    (Jobb felől üt) nekem fütyöl,
    (Bal felől üt) s nekem fütyöl:
    Elmehetnek.



    Milyen szép dolog, hogy már ma
    Nem történik ilyes lárma,
    Össze a szomszéd se zördül,
    A rokonság
    Csupa jóság,
    Magyar ember fél a pörtül...
    Nincsen osztály, nincs egyesség
    Hogy szépszóval meg ne essék,
    A testvérek
    Összeférnek,
    Felebarát
    Mind jó barát:
    Semmiségért megpörölni,
    Vagy megenni, vagy megölni
    Egymást korántsem akarja:
    De hol is akadna ügyvéd
    Ki a fülemile füttyét
    Mai napság felvállalja!?

    (1854)

     


    JULISKA SÍRKÖVÉRE

     

    I

    Midőn a roncsolt anyagon
    Diadalmas lelked megállt;
    S megnézve bátran a halált,
    Hittel, reménnyel gazdagon
    Indult nem földi útakon,
    Egy volt közös, szent vigaszunk
    A LÉLEK ÉL: találkozunk!

    II

    Férj, szüle, testvérnek szakad érted szíve, Juliskám!
    Csak, ki legárvább lőn, egy mosolyog: csecsemőd.
    Benne mi kárpótlást keresünk nő, néne, leányért;
    Jaj neki: búra ha nő, hol keres édesanyát!

    (1865)

     

    FELJAJDULÁS


    Nem lettél volna szívem gyermeke,
    Csak, mint valál, Istenkéz remeke:
    Könnyem szakadna e feldult romon:
    És most erőt vegyek fájdalmamon!...

    (1866)

     

    JULISKA EMLÉKEZETE


    Mióta rombadőlt oltáridon, Hazám,
    A honfi legszentebb könnyével áldozám,
    Mint egy Jeremiás nyögdelve bánatom',
    Oly megtörött szívvel, de nem oly szabadon:
    - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

    Nagyon fáj! nem megy!

    (1866)

     

     

    ÁJ-VÁJ


    Vagy a tüdő, vagy a máj,
    Vagy a szív, de az a táj!
    Érzem, szorul, feszül, fáj.
    Ettől csappan meg a háj:
    Ez mondja majd nekem: állj!
    Hanem panaszt ne ejts, száj!
    Az élet úgy se volt báj,
    Meghalni jobb, ha - muszáj!

    (1868)

     


    AZ Ó TORONY


    Nagy-Szalonta nevezetes város,
    Mégsem olyan nevezetes már most
    Mint mikor volt szabad hajdufészek,
    Benne lakván háromszáz vitézek.

    Csonka torony nyúlik a felhőbe,
    Rajta pihen a nap lemenőbe':
    Rá-ráveti visszanéző fényét,
    Mintha látnám ősapáim vérét.

    Vérpirosan mért néz vissza a nap?
    Azt jelenti, rút idő lesz holnap?
    Óh, Istenem, hiszen elég bőven
    Volt már részünk zimankós időben!

    Hej csak itt is, e hitvány zugolyban,
    Hány nemes szív vére ömlött hajdan!
    Azt mondották, hazájokat védik,
    Azt hivék, úgy áll fenn örökkétig.

    S mi van abból, amiért fáradtak?...
    A torony, mit durván összeraktak.
    Áll a torony, mint valami Bábel,
    Rajt' az idő nyomtalanul jár el.

    Rajta pihen a féllábu gólya,
    Vércse, bagoly örökös lakója,
    Velök együtt a galamb is elfér,
    Összeszokik, utoljára nem fél.

    Rajta a gyom óriássá nő fel,
    Hajba kap a szélvészes idővel.
    Rácsap olykor, - hanem azt se bánja -
    A mennydörgős mennykő buzogánya.

    Csonka falán, viharos éjfélkor,
    Boszorkányok nagy serege táncol,
    S jeleül az éji vigadásnak,
    Egy-egy köve földön hever másnap. -

    (1850)

     

    CSALÁDI KÖR


    Este van, este van: kiki nyúgalomba!
    Feketén bólingat az eperfa lombja,
    Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
    Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
    Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
    Lomha földi békák szanaszét görögnek,
    Csapong a denevér az ereszt sodorván,
    Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

    Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
    A gazdasszony épen az imént fejé meg;
    Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
    Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
    Ballag egy cica is - bogarászni restel -
    Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
    Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
    Egy iramodással a pitvarba terem.

    Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
    Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
    Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
    Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
    Benn a háziasszony elszűri a tejet,
    Kérő kis fiának enged inni egyet;
    Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
    Mint csillagok közé nyájas hold világa.

    Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
    Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
    Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
    Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.
    Körűl az apróság, vidám mese mellett,
    Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
    Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
    Az világítja meg gömbölyű arcukat.

    A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
    Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
    Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
    E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
    Legalább így szokta mondani az apjok,
    Noha a fiú nem imádságon kapkod:
    Jobban kedveli a verseket, nótákat,
    Effélét csinálni maga is próbálgat.

    Pendül a kapa most, letevé a gazda;
    Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
    Kutat az apró nép, örülne, ha benne
    Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
    Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
    Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
    Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
    Kinálják erősen káposzta-levéllel.

    A gazda pedig mond egy szives jó estét,
    Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
    Homlokát letörli porlepett ingével:
    Mélyre van az szántva az élet-ekével.
    De amint körülnéz a víg csemetéken,
    Sötét arcredői elsimulnak szépen;
    Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
    Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

    Nem késik azonban a jó háziasszony,
    Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
    Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
    Arra tálalja fel az egyszerü étket.
    Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
    De a férj unszolja: "Gyer közelebb, édes!"
    Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
    Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

    De vajon ki zörget? "Nézz ki, fiam Sára:
    Valami szegény kér helyet éjszakára:
    Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
    Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!"
    Visszajő a lyánka, az utast behíván.
    Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
    "Isten áldja meg a kendtek ételét is,
    (Így végezi a szót), meg az emberét is."

    Köszöni a gazda: "Része legyen benne:
    Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne."
    Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
    Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
    Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
    Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
    Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
    Természete már ez magyar embereknek.

    De mikor aztán a vacsorának vége,
    Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
    Megered lassanként s valamint a patak,
    Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
    Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
    Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
    És mihelyt a koldus megáll a beszédben:
    "Meséljen még egyet" - rimánkodik szépen.

    "Nem mese az gyermek", - így feddi az apja,
    Rátekint a vándor és tovább folytatja;
    Néma kegyelettel függenek a szaván
    Mind az egész háznép, de kivált a leány:
    Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
    Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
    Három éve múlik, hogy utána kérdez,
    Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

    Este van, este van... a tűz sem világit,
    Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
    A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
    Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
    Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
    Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
    Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
    S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

    (1851.)

     

    JÁNOS PAP ORSZÁGA


    Büszke, harcos, kalandor nép
    Volt a magyar nemzet,
    Kétélű kard, mely ha moccant,
    Jobbra-balra sebzett;
    S jobbra-balra, merre fordult,
    A fegyvernek éle,
    Puszta lett a népes ország
    És üvöltött rajta végig
    Farkasok zenéje.

    Kin a német, minthogy őrá
    Járt a rud legjobban,
    Megfélemlék, megbusúla,
    Cselt szövött titokban:
    Nem birván az oroszlánnal,
    Annak vermet ása,
    Takarónak a veremre,
    Mint egyéb gazságra, jó lesz
    Krisztus szent vallása.

    "Ázsiának sáska-féle
    Kóborló pogánya,
    Isten a te lelkedet bár
    Mind pokolra hányja!
    Ne legyen az idvességben
    Soha semmi részed:
    Lelked üdvösségeért nem;
    De saját bőrünk javáért
    Megtéritünk téged."

    Így beszélt a német papság
    És a pénzbe markolt,
    (A papok nagytorku zsákja
    Már akkor is megvolt);
    Bor, tulok lett a dulásig,
    A pénzt nem kimélte,
    Tudta, nem vész kárba semmi,
    Húzni fogja firól-fira
    Az uzsorát érte.

    Lett is aztán dinom-dánom,
    Keresztyén tivornya.
    Hirdeté az istenígét
    Papok bora, bornya.
    Kocsma lett az istenháza,
    Melyben ittak-ettek, -
    S egy-két szentnek a nevét ha
    Elgagyogták részeg fővel,
    Mindent megfizettek.

    Kiváltképen egy pap, neve
    Iván, azaz János,
    Többi közt legjobban értett
    Ehhez a munkához.
    Udvarán örökké tombolt
    A lakzi, kaláka,
    Hét mérföldre érzett a szag
    S úgy hítták ezt a vidéket:
    János pap országa.

    Kedves ország volt ez a táj
    Minden naplopónak,
    Kasza-kapa-kerülőnek,
    Éhen kóborlónak;
    Kujtorgó ebek lakoztak
    A jó sült szagával,
    Kujtorgó magyar nép dőzsölt
    - Ha tudott keresztet hányni -
    Jánossal magával.

    Sült ökör hevert szanaszét
    János udvarában,
    Két szarván boros csobányok,
    Kés az oldalában.
    Akinek tetszett, odament,
    Az ökörből vágott,
    S jót ivott rá a csobányból,
    Nem is könnyen hagyta aztán
    Ezt a jó országot.

    Alig futott ennek híre
    A népség között el,
    Aki nem jött a szagára,
    A hirére jött el,
    Nem, hogy jól lakjék, hanem csak
    Hogy valamit lásson, -
    S addig nézte, addig nézte,
    Hogy maga is megkivánta,
    Kívül a palánkon.

    S aki egyszer megkivánta,
    Azt be is bocsáták,
    Pogány fővel el nem hagyta
    Többé a kalákát:
    Megtaníták kulacs-szónál
    A Krisztus hitére...
    Vagy nem is a hitre, hanem
    A vallást elundokító
    Sok mindenfélére.

    Első ága volt a hitnek
    (Elmondom a nagyját):
    Hogy minden termék tizedét
    A papoknak adják,
    Bort és búzát és baromfit,
    Földeket is mellé
    S faluszámra jobbágy-népet,
    Aki a kövér pusztákat
    Ingyen megmívelné.

    Másik ága volt a hitnek,
    Hogy: ne kapj a kincsen,
    Mennyországban a gazdagnak
    Semmi helye nincsen.
    Ne rabold el a némettől,
    Ami neki termett,
    Sőt ha ingedet lehúzza,
    Azt se bánd, mert Isten úgy ad
    Lelkednek kegyelmet.

    Harmadik volt: országodat
    Pap kezére bízzad,
    Ő ráér tanácsot adni,
    Míg más ember izzad.
    Ő mindent végez helyetted,
    Kell-e több jó annál?
    Bízd rá, ami gondba jőne;
    Csak a pásztor legyen ébren,
    Hadd aludjék a nyáj.

    Negyedik hitágazatja:
    Házasodjál össze,
    Gyenge a magyar, ha minden
    Nemzet nincsen közte;
    Hozz lakót, minél többfélét,
    Ültesd a nyakadra,
    S béketüréssel fogadjad,
    Ha tulajdon eszterhéjad
    Alól kizaklatna.

    Ötödik... mit én tudom mi?
    Az is ilyenféle
    Rágalom s káromkodás a
    Megváltó nevére,
    Melyeken a jó magyarság
    Gyönyörűen épült:
    Idegen kalandoroktól
    Ki hagyá magát pusztítni
    Csaknem mindenéből.

    Legott a királyi székre
    Német ember hágott,
    Aki fogta, másnak adta
    Titkon az országot.
    S amiatt, hogy másnak adta
    S a magyart megrontá,
    Iszonyú belháborúban
    Magyar a magyarnak vérét
    Esztendőkig ontá.

    Attól kezdve többször is volt
    János pap országa.
    Sült galamb, borral folyó ér
    És ingyen-kaláka;
    Melyekért a jó magyar nép
    Mindenét od'adta,
    S tett olyat részeg fejével
    Hogy, mikor kijózanodott,
    Százszor megsiratta.

    Most is vannak, akik ilyen
    Hizlalóba vágynak:
    Lomhán a gyomornak élni
    És élni az ágynak;
    Kik előtt, a hashoz mérve,
    A haza sem drága,
    S midőn ez küzdésre készti,
    Felsohajtnak: jöjj el, jöjj el
    János pap országa.

    (1848)

     

     Sinka István 

     

    Sinka István Nagyszalontán született 1897-ben. Apja juhász. Kora gyerekkorától dolgozott, évtizedeket töltött bojtár-, pásztor- és napszámossorban. 1934-ben került az irodalmi életbe, a népi írók közé. 1936-ban Budapestre költözött. A parasztság legelesettebb rétegéből, a bihari puszták világából került az irodalomba. A pásztorélet nemcsak nyomorult és kiszolgáltatott sorsot jelentett, hanem lélekölő magányt s a felemelkedés, a művelődés lehetetlenségét is. Csak fárasztó erőfeszítés árán juthatott könyvhöz: egyetlen bárányát cserélte el egy Petőfi kötetért, később az orosz klasszikusok, a Nyugat költői, Knut Hamsun, sőt a vásári ponyva ismertette meg vele az olvasás örömével.
    Ezeket a vallomásokat 1944 elején fejezte be. Utána még 25 évig élt, majdnem végig politikai és irodalmi tilalom alatt. Az utolsó éveiben kezdték kiadni újból a verseit és elbeszéléseit.

    Íme a hazám

    Ez az ország Magyarország:
    itt a jókat szembe köpik.
    Ez az ország az én hazám,
    itt az álom összetörik.
    Ha könny nem hullna e földre,
    a szív is mind összetörne.

    Ha majd a vár
    miértünk áll,
    s nekünk szól a rigó Budán,
    majd hogyha a svábhercegek
    sírnak egy tál leves után:
    nekik is jut szeges borsó,
    s egyszer korai koporsó.

    1938; Új Esztendő, a Magyar Parasztszövetség Naptára 1947-re

     

    Bihari táj

    Valami van e hegyek alján,
    csak azt nem tudom, hogy mi lehet -
    Egy patak tán? - a Körözs maga?
    egy csipkebokor, mely valaha,
    régen megbűvölt engemet?
    Vagy hogy szeptemberben a fák
    úgy álltak, mint őszi csodák.

    S a béli hegyek rőt bíbora,
    ha fölragyogott kék időben,
    azt véltem: egy sereg angyal
    jött át Erdélyből, s én virág-haranggal
    üdvözlöm őket elmenőben...
    De csak fény szállt. A bíborrajzolta
    képet a szél elhajszolta.

    Így hát magam ott maradtam,
    s most magamra hagyva kérdem itt:
    - meghagyta-e a szél nekem
    a hegyek alján a végtelen
    Bihar ragyogó rétjeit?
    ...Meghagyta-e, vagy nem hagyta:
    él a szívem... s az emlék ott ragyog alatta.

    Élet, 1938. április 24.

     

    Alkonyatkor

    Aludj, hazám, Bihar. Tájad mezőivel
    birkózik az este és a szállongó por.
    A nyáj hazaballag. Most látom utólszor,
    amint távolodik síró csengőivel.

    Virít a tökvirág, imbolyog a bodza.
    Neveld őket hazám, vénséges anyókám,
    s ha sohase tetted, most vess egy jó szót rám.
    Ím sürget az este, s kér a sárnak foglya.

    S mondd el én Biharom: volt-e már fiad,
    ki annyi könnyel ment itt át a lejtőn,
    bölcsődalt dalolva felejtőn?

    S bolyongott-e körötte alkonyat,
    amitől kísérték hosszú, néma árnyak,
    míg nagy rónáidon állt vagy tovafáradt?

    Református Élet, 1940. október 19.

     

    Fohász

    Kihoztál bennünket
    Uram, Ázsiából,
    s százszor azóta az
    ellenség szájából.

    Adtál itt e tájon
    eddig ezer évet -
    igaz, hogy másoknak
    kaszáltuk a rétet.

    Igaz, hogy idegen
    ispánokat adtál,
    s volt, hogy közel jöttél,
    s volt, hogy eltávoztál.

    Míveltük e földet
    ekével, ásóval,
    s hintettük vérünkkel,
    szép bő, piros sóval.

    Szép bő, piros sóból
    nagy virágok nőttek,
    és új áldozatként
    hervadtak előtted.

    Most, hogy igazítod
    végre útjainkat,
    vér nélkül győzzed le
    hamis urainkat.

    Kérünk, sebet ne nyiss,
    volt már annyi sebünk -
    Erős Isten vagy Te,
    s Te vagy az Istenünk...

    1942

     

    Száll az idő

    Élet! Élet! Múltam!...Élet!
    Vissza a papírhajómat!
    Száll az idő, sír a hangja,
    s látni kell... s látom anyómat:
    ingemet most kékítgeti,
    kút vizében szépítgeti.

    Valamit a könnyem áztat:
    papírhajó, nincsen útja.
    Anyóm öblint, kútgém sír... Ha!
    kotkodácsol sárga tyúkja!
    Száll az idő. Hej, sárhalom!
    kisebb mint egy nagy fájdalom.

    1946

     

    A szitkozódó

    Öreg tearózsa, te csak virágzol egyre
    elhagyott udvaron
    ápolatlanul is?
    Csendben vagy s magad, s megszoktad,
    hogy ne számítsál semmilyen kegyre
    a világtól, semmilyen védelemre... Nagyon
    bölcs vagy, gazok közt, rózsatő. Alul is,
    fölül is ellenség, melletted beléndek,
    vadkapor, kutyatej. Rosszabb
    szomszédaid már nem is lehetnének;
    fojtogatók közt élsz, s te bimbózol úgy is.

    Nem íly bölcs ám a
    Fekete Körözs fia,
    a kerengő sámán, a haragos láma,
    ki nem örökölte India
    bölcseinek csendességét, sem nyugalmát,
    hanem szitkozódik és bakot ugrik
    és tapossa és csépeli a szalmát
    szüntelen és...
    tajtékozva dícséri társait
    és mosolyogva gyalázza.
    Pedig hiába táncol és pörög a dicső:
    temetője porát söpri már a szakálla.

    1959

     

    Síromból kiáltó

    Kik voltak apáim?
    Szomorú emberek?
    Utánuk a sírba
    én is csak úgy megyek?

    Hiába temet el
    engemet az ásó,
    akkor is az leszek,
    síromból kiáltó.

    1950

     

    Még mielőtt

    Bihar földje vak szegelet,
    kisértet szór bele szeget.
    Útait félelmek őrzik,
    éjében farkas rejtőzik.

    Hazamennék, készülődnék,
    még mielőtt megőszülnék.
    De szándékomra lest vét a
    lappangó boszorkánybéka.

    1953 november

     

    Bujdosó-ének

    Száll a nap lefele, lefele,
    megy az út elfele, elfele.
    Hát én szegény pásztorlegény,
    hova menjek? Lesz e remény?
    Lesz-e remény, lesz-e szállás,
    bujdosásomban megállás?...

    Indulok hát... Száll le a nap!
    Belőlem csak árnyék marad.
    Hogyha úton eső hinti,
    s arcom szidalom érinti:
    ég aljáról vihar kél fel,
    s betemet majd falevéllel.

    1954