Kedvenc Versek

VILLON, FRANCOIS:  APRÓ KÉPEK BALLADÁJA 

Tudom, mi a tejben a légy,
Tudom, ruha teszi az embert,
Tudom, az uj tavasz mi szép,
Tudom, mely gyümölcs merre termett,
Tudom, mely fán mily gyanta serked,
Tudom, hogy minden egy dolog,
Tudom, a munkát, lusta kedvet;
Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Tudom az urak nyakdiszét,
Tudom, melyik ruha mi szerzet,
Tudom, ki gazdag, ki cseléd,
Tudom, mily fátyolt kik viselnek,
Tudom, a tolvaj- s kártyanyelvet,
Tudom, tortán él sok piszok,
Tudom, mely csap mily bort ereszthet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Tudom ló s öszvér erejét,
Tudom, mit érnek, mit cipelnek,
Tudom, pénz szava szép beszéd,
Tudom, hol mérik a szerelmet,
Tudom, mit higgyek a szerelemnek,
Tudom, Róma mit alkotott,
Tudom, hogy a cseh mért eretnek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Ajánlás

Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.

(Szabó Lőrinc ford.)

- Ady Endre -

Héja-nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,

Vijjogva, sírva, kergetőzve,

Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,

Csattognak az új héja-szárnyak,

Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,

Valahol az Őszben megállunk,

Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:

Egymás husába beletépünk

S lehullunk az őszi avaron. 

Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom

csöndesen.

Két karomban ringatózol

csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok,

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te,

hallgatlak.

Két karoddal átölelsz te,

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem.

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem.

Shakespeare: 75. szonett 

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek;

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idő ellop, eltemet;

csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd, hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt,

s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

részeg vagyok és mindig szomjazom.

- Szabó Lőrinc fordítása ... 

Heinrich Heine:

Bánat

Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé.

Eljönni onnan, hol boldog voltál,

S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged,

Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.

Kergetni egy álmot,soha el nem érni,

Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet,

Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.

Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,

Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,

Mással látni meg őt és utána fordulni.

Kacagni hamis lemondással,

Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,

S imádkozni,

Hogy sose tudja meg

Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önmagát,

De mást lát a két szemem,

Messze túl a könnyeken,

Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,

Mondjam meg mit jelentesz nekem?

Tán büszkeségből azt felelném,

Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,

S a két szemed rám nevet.

Kacagva köszöntelek én is,

De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig.

Aztán, hogy elfordulok,

Fáradt szememhez nyúlok,

S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,

De rosszul ítélsz,

Nem bántam meg

Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.

Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam, hogy menj csak el.

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé, már senki sem néz.

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám halkan

Semmiség, csupán az életem.

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!

Fordította: Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a 
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Arany János - Versek

Barabás Miklós: Arany János portréja (1848)

Arany János 1817 március 2-án született,Nagyszalontán. Apja kevés földdel és kis házzal bíró földműves volt. A család súlyos tüdőbajjal volt megáldva, a nyolc gyerek közül csupán kettő maradt életben (János és Sára). Érzékeny, félénk, visszahúzódó gyermek volt. Iskoláit 1823 és 1833 között végezte Nagyszalontán (segédtanítói állás), majd ezt követően Debrecenben. Ezután Kisújszálláson egy évig segédtanító volt. Tanulmányait 1835 tavaszán fejezte be Debrecenben, de érettségivel nem rendelkezett, viszont rengeteget olvasott (leginkább római alkotóktól). 1836 februárjában színésznek állt. Ezalatt anyja meghalt, apja pedig megvakult. Ezek hatására a bűntudattól vezérelve felhagyott a színészettel. 1836 ősze és 1839 januárja közt korrektor (rektorhelyettes) Szalontán (magyar és latin grammatika), 1839 elején lemondott róla. 1840 tavaszán másodjegyző lett. Ez biztosította a családalapítás lehetőségét, 1840-ben meg is házasodott. Feleségét az irodalomtörténeti könyvek Ercsey Julianna néven jegyzik (törvénytelen gyermek és egy évvel idősebb Aranynál). Két gyermekük született: 1841-ben Juliska, 1844-ben László. 1844-től (Szilágyi István rektor unszolására) fordítgatott görög és angol (Shakespeare) drámákat. 1845 júliusa végén hozzá fogott Az elveszett alkotmány című vígeposz megírásához. Ezzel megnyerte a Kisfaludy Társaság 25 aranyos pályadíját. Igazi sikert, elismerést és Petőfi barátságát az 1846 nyarán írt Toldi hozta meg számára. 1847-ben ismét megnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját. Ebben az időben sok epikus művet írt: Rózsa és Ibolya, Szent László füve, Murány ostroma, valamint ekkor írta a Toldi estéje nagy részét is. Az 1848-as forradalom külső szemlélője volt egy ideig. Rövid ideig nemzetőr volt, majd BM-i fogalmazó lett Debrecenben és Pesten. Az orosz beözönlés után bujdosnia kellett. Elveszítette állását, Világos pedig még az anyagi összeomlást is jelentette. Fél évig Geszten, a Tisza családnál nevelősködött. 1851 őszén tanár lett a nagykőrösi főgimnáziumban. Egyre többet szenvedett a testi illetve lelki problémái miatt. 1860-ban Pestre költözött, ahol a Kisfaludy Társaság igazgatója lett. Bekapcsolódott a pesti irodalmi és politikai életbe (Csaba-trilógia első része: Buda halála). 1865-ben az MTA titkára lesz, 1870-ben főtitkára. 1863-ban meghalt Juliska, emiatt sokáig elhallgatott benne a költő. 1876-ban lemondott a főtitkárságról, az 1877-es boldog nyarat a Margit-szigeten töltötte. Ekkor írta titokban, nem a nyilvánosság elé szánta az Őszikék (kapcsos könyv) verseit, mely eredeti példánya, a nagyszalontai Csonka toronyban berendezett Arany emlék múzeumban van. 1879-ben befejezte a Toldi szerelmét. 1882 október 22-én halt meg Budapesten.

Arany János síremléke a Kerepesi-temetőben
 

VÁLASZ PETŐFINEK

Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom;
Örűl a szívem és mégis sajog belé,
Hányja veti a hab: mért e nagy jutalom?
Petőfit barátul mégsem érdemelé.

Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve...
Szerencse, isteni jó szerencse nékem!
Máskép szerény művem vetém vala tűzbe,
Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?

És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér
Majd elhomályosít, midőn felém ragyog:
De hát a ráadás!... Lelkem lelkéig ér.
Hogy drága jobbkezed osztályosa vagyok.

S mi vagyok én kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajakimon dala.

Akartam köréből el-kivándorolni:
Jött a sors kereke és útfélre vágott,
S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi
Tüske közől szedtem egynehány virágot.

Jöttek a búgondok úti cimborának,
Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen;
Én koszorút fűztem, ők hamiskodának,
Eltépték füzérem félelkészültében.

Végre kincset leltem: házi boldogságot,
Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni,
És az Iza partján ama hű barátot...
Nem is mertem volna többet reményleni.

Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba,
Éget és világít lelkemben leveled:
Oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa,
Mily igen szeretlek Téged s őt is veled.

(1847.) 

A MÉH ROMÁNCA

Ablak alatt
A pünkösdi rózsa,
Kezd egy kicsit
Fesleni bimbója:
Kékszemű lyány,
Válogat belőle,
Koszorúnak
Holnap esküvőre.

Reménykedik
Egy kis méh az ágon:
Szép eladó,
Jaj, ne bántsd virágom!
Ezt az egyet
Magamnak kerestem,
Alig hasadt
Mikor eljegyeztem.

Felel a lyány:
Te bohó kis állat!
Lelsz te rózsát
Nem egyet, ha' százat,
Holnap is nyit,
Holnap is eljössz te
Csak ne kívánd
Ami legszebb közte.

Mond a kis méh:
Szőke szép hajadon,
Neked Isten
Hű szeretőt adjon!
Nem sok amit
Kívánok tetőled:
Ne szakaszd le
Az én szeretőmet.

Felel a lyány:
Dehogynem szakasztom!
Dehogy leszek
E ne'kűl menyasszony!
Koszorúmban
Ezt fonom előre,
Ugy vigyenek
Holnap esküvőre.

El se mondá,
Nyult a szép bimbóhoz
Hogy letörje
A virágcsomóhoz.
A szegény méh
Rárepűlt kezére,
Csókot adni
Annak a fejére.

"Hess te gyilkos!
Ne bocsáss fulánkot:
Leszakasztám,
Vigyed a virágod."
"Szép menyasszony,
Már nekem mi haszna!
Koszorúdnak
Híja lesz miatta."

Koszorúdnak
Híja lesz miatta -
Ezt a kis méh
Keserűn mondhatta,
Mert a szíve,
Hiába parányi,
Nagyon tudott
A virágért fájni.

S a leánynak,
Hiába kiáltott,
Szeme alá
Üti a fulánkot;
Szegény bogár!
S maga haldokolva
Félreült, egy
Rozmarin-bokorra.

Szép menyasszony
Jajgat a sebével,
Esküvőre
Sem mehet szemével:
Holdfogyásig
Dagadt lőn a tája...
Azalatt meg
Elhagyá babája.

(1847)

EGYKORI TANÍTVÁNYOM EMLÉKKÖNYVÉBE

Én láttam a bimbót, én láttam azt,
Midőn, érezve a nyájas tavaszt,
Kezdett kifejleni:
Örűlt a lelkem és kéjjel telék,
És mint hiú kertész, sokat merék,
Sokat, reményleni.

De ennyit nem. Reményem balga volt,
Árnyékban sem mutatta a valót:
Milyen lesz a virág.
A természet rá csillogó mezet
Szövött: a sok kontár kertész kezek
El nem torzíthaták.

Hintsed, virágszál, most hintsd bájaid.
A hervadásnak messze napjait
Rettegned nincsen ok:
Érintsen bár a hervadás szele,
Dús illatod, lényednek szebb fele,
A szellem élni fog!

(1847)

Barabás Miklós litográfiája (1848)

Petőfi Sándor rajza Arany Jánosról - Arany János kommentárjával (1847)

ARCOM VONÁSIT...

Petőfi rajzára

Arcom vonásit ez ábrázolatban
Szemed, hiszem, hogy híven fölleli.
De úgy, ha amit a festő hibázott,
A költő azt utána képzeli.

(1847)

A RAB GÓLYA

Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.

Tűnődik, féllábon állván,
El-elúnja egyik lábán,
Váltogatja, cserélgeti,
Abban áll a
Múlatsága,
Ha beléun, újrakezdi.

Szárnya mellé dugta orrát,
Messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerítés, négy magas fal;
Jaj, mi haszna!
Bár akarna,
Kőfalon nem látni átal.

Még az égre fölnézhetne,
Arra sincsen semmi kedve:
Szabad gólyák szállnak ottan
Jobb hazába;
De hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.

Várja, várja, mindig várja,
Hogy kinő majd csonka szárnya
S felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik.

Őszi képet ölt a határ;
Nincsen rajta gólyamadár,
Egy van már csak: ő, az árva,
Mint az a rab,
Ki nem szabad,
Keskeny ketrecébe zárva.

Még a darvak hátra vannak,
Mennek ők is, most akarnak:
Nem nézi, csak hallja őket,
Mert tudja jól,
Ott fenn mi szól,
Ismeri a költözőket.

Megkisérté egyszer-kétszer:
Nem bírná-e szárnya még fel;
Hej, dehogynem bírná szárnya,
Csak ne volna
Hosszu tolla
Oly kegyetlen megkuszálva!

Árva madár, gólya madár,
Sohse nő ki tollad, ne várd,
Soha többé, fagyos télig;
Mert, ha épen
Nő is szépen:
Rossz emberek elmetélik!

(1847)

A TUDÓS MACSKÁJA

Nagy lett volna a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna, ha kevés volt
A vágott dohánya.
Könyvet irt a bölcseségről
- S hajna!
Akkor esett ez a bolond
História rajta.

Nem szeretett ez a tudós
Semmit a világon,
Járt legyen bár égen-földön,
Két avagy négy lábon:
De a kendermagos cicát
- S hajna!
Éktelenül megszerette,
Majdhogy fel nem falta.

Szolgája is volt; a háznak
Ez viselte gondját,
Hogy lába ne keljen és a
Szelek el ne hordják.
Hű cseléd volt félig-meddig,
- S hajna!
Koplalás lőn este reggel
Bőséges jutalma.

Máskülönben ment a dolga
A kedves cicának:
A reggelin gazdájával
Ketten osztozának.
Búsan nézte ezt a szolga
- S hajna!
Fél zsemlére, pohár téjre
Nagyokat sohajta.

Mert tudósunk a magáét
Ha fölreggelizte:
Felét a cicának adni
Volt a szolga tiszte.
Úriasan élt a macska,
- S hajna!
Csak nem akart, csak nem akart
Meglátszani rajta.

"Hé... izé... mi baja lehet
Annak az állatnak?
Szőre borzas, csontja zörgős,
Szédelegve ballag."
"Jaj, uram, hát a sok éhség! -
- S hajna!
Kétszereznők csak a tartást;
Mindjárt lábra kapna."

S az napságtól itce tej járt,
Kapott egész zsemlét:
A tudós csak lesi, várja
Hogy ha nekitelnék.
De a macska nem üdűlt fel,
- S hajna!
Elfogyott a fogyó holddal,
Sarlóvá hajolva.

Kendermagos szegény cica
Nyavalyába esvén,
Fölvette a néhai nevet
Egy szép őszi estvén.
"Átszellemült kedves állat
- S hajna!
Falatom megosztom vele
Mégis meg van halva!"

"Mi tagadás" - mond a szolga,
"A cicus nem vétett:
Én evém meg ő helyette
Reggel az ebédet.
Mondtam, menjen egérfogni,
- S hajna!
Nem tanyáz ám ott egér, hol
Üres minden kamra."

Nagy volt, mondok, a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna! Kevés hozzá
A vágott dohánya.
Könyvet irt a bölcseségről
- S hajna!
Ilyen apró dőreségek
Gyakran estek rajta.

(1847)

A FÜLEMILE

Hajdanában, amikor még
Így beszélt a magyar ember:
Ha per, úgymond, hadd legyen per!
(Ami nem volt épen oly rég) -
Valahol a Tiszaháton
Élt egy gazda: Pál barátom,
S Péter, annak tőszomszédja;
Rólok szól e rövid példa.

Péter és Pál (tudjuk) nyárban
Összeférnek a naptárban,
Könnyü nekik ott szerényen
Megárulni egy gyékényen;
Hanem a mi Péter-Pálunk
Háza körűl mást találunk:
Zenebonát, örök patvart,
Majd felfordítják az udvart;
Rossz szomszédság: török átok,
S ők nem igen jó barátok.

Ha a Pál kéménye füstöl,
Péter attól mindjár' tüszköl;
Ellenben a Péter tyukja
Ha kapargál
A szegény Pál
Háza falát majd kirugja;
Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
Mely a kert alá is elhat!
Ez sem enged, az se hagyja,
S a két ház kicsínye, nagyja
Összehorgolnak keményen,
Mint kutyájok a sövényen
Innen és túl összeugat
S eszi mérgében a lyukat.

De, hogy a dologra térjek,
Emberemlékezet óta
Állott egy magas diófa,
Díszeűl a Pál kertjének.
A szomszédba nyult egy ága,
Melyet Péter, minthogy róla
A dió is odahulla,
Bölcsen eltűrt, le nem vága.
Történt pedig egy vasárnap,
Hogy a fentírt fülemile
Ép' a közös galyra üle,
Azt szemelvén ki oltárnak,
Honnan Istent jókor reggel
Magasztalja szép énekkel:
Megköszönve a napot,
Melyre, im, felvirradott.
A sugárt és harmatot,
A szellőt és illatot;
A fát, melynek lombja zöld,
A fészket, hol párja költ,
Az örömet, mely teli
Szivecskéjét elteli;
Szóval, ami benne él
S mit körében lát, szemlél,
Azt a pompát, fényt és szint,
Mely dicsőség
- Semmi kétség -
Ő érte
Jött létre
Csupán ő érette mind!
Elannyira, hogy Pál gazda,
Ki gyönyörrel ott hallgatta,
Így kiáltott örömében:
"Istenem, uram
Beh szépen
Fütyöl ez az én madaram!"

"Kendé bizony az árnyéka!
Mert olyat mondok, hogy még a..."
Hangzik átal a sövényen
Egy goromba szó keményen.
"Hát kié - pattogja Pál -
Mikor az én fámra száll?"
"De az én portámon zengett:
Hogy illetné a fütty kendet!"
Pál nem hagyja: őtet uccse!
Péter ordít: ő meg úgyse!
Többrül többre, szórul szóra,
Majd szitokra, majd karóra,
Majd mogorván
Átugorván
Ölre mennek, hajba kapnak;
Örömére a szent napnak
Egymást ugyan vérbe-fagyba, -
Hanem a just mégsem hagyva.

Pál azonban bosszut forral,
És ahogy van, véres orral
Megy panaszra, bírót búsit,
S melyet a vérszenny tanúsit
A bántalmat előadja.
Jogát, úgymond, ő nem hagyja.
Inkább fölmegy a királyig
Térden csúszva: de a füttyöt,
Mely az ős diófárul jött,
Nem engedi, nem! halálig.
Nyomatékul egy tallért dob
Az igazság mérlegébe,
Mit a bíró csúsztat a jobb
Oldalon levő zsebébe.

Pétert sem hagyá pihenni
A nagy ártatlan igazság:
Nem rest a biróhoz menni
Hogy panaszát meghallgassák.
Így s úgy történt, - elbeszéli,
Övé a fütty, ő azt véli:
Nincs vármegye,
Ki elvegye,
Nincsen törvény, nem lehet per.
Hisz azt látja Isten, ember! -
De, hogy a beszédet össze
Annál jobb rendben illessze,
Az ütlegből sokat elvesz
És a joghoz egy tallért tesz,
Mely is a birói zsebben
Bal felől, a szív iránt,
Meghuzódik a legszebben.

Felderüle a kivánt
Nap, mely a vitát eldöntse,
Hogy a fülemile-pörben
Kinek szolgál a szerencse.
Ámde a birót most cserben
Hagyja minden tudománya,
És ámbátor
Két prókátor
Minden könyvét összehányja,
S minden írást széjjeltúr is:
Ilyen ügyről,
Madárfüttyről,
Mit sem tud a corpus juris;
Mignem a biró, haraggal
Ráütvén a két zsebére
S rámutatván a két félre,
Törvényt monda e szavakkal
A szegény fülemilére:
Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl,
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.

Milyen szép dolog, hogy már ma
Nem történik ilyes lárma,
Össze a szomszéd se zördül,
A rokonság
Csupa jóság,
Magyar ember fél a pörtül...
Nincsen osztály, nincs egyesség
Hogy szépszóval meg ne essék,
A testvérek
Összeférnek,
Felebarát
Mind jó barát:
Semmiségért megpörölni,
Vagy megenni, vagy megölni
Egymást korántsem akarja:
De hol is akadna ügyvéd
Ki a fülemile füttyét
Mai napság felvállalja!?

(1854)

JULISKA SÍRKÖVÉRE

I

Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!

II

Férj, szüle, testvérnek szakad érted szíve, Juliskám!
Csak, ki legárvább lőn, egy mosolyog: csecsemőd.
Benne mi kárpótlást keresünk nő, néne, leányért;
Jaj neki: búra ha nő, hol keres édesanyát!

(1865)

FELJAJDULÁS

Nem lettél volna szívem gyermeke,
Csak, mint valál, Istenkéz remeke:
Könnyem szakadna e feldult romon:
És most erőt vegyek fájdalmamon!...

(1866)

JULISKA EMLÉKEZETE

Mióta rombadőlt oltáridon, Hazám,
A honfi legszentebb könnyével áldozám,
Mint egy Jeremiás nyögdelve bánatom',
Oly megtörött szívvel, de nem oly szabadon:
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nagyon fáj! nem megy!

(1866)

ÁJ-VÁJ

Vagy a tüdő, vagy a máj,
Vagy a szív, de az a táj!
Érzem, szorul, feszül, fáj.
Ettől csappan meg a háj:
Ez mondja majd nekem: állj!
Hanem panaszt ne ejts, száj!
Az élet úgy se volt báj,
Meghalni jobb, ha - muszáj!

(1868)

AZ Ó TORONY

Nagy-Szalonta nevezetes város,
Mégsem olyan nevezetes már most
Mint mikor volt szabad hajdufészek,
Benne lakván háromszáz vitézek.

Csonka torony nyúlik a felhőbe,
Rajta pihen a nap lemenőbe':
Rá-ráveti visszanéző fényét,
Mintha látnám ősapáim vérét.

Vérpirosan mért néz vissza a nap?
Azt jelenti, rút idő lesz holnap?
Óh, Istenem, hiszen elég bőven
Volt már részünk zimankós időben!

Hej csak itt is, e hitvány zugolyban,
Hány nemes szív vére ömlött hajdan!
Azt mondották, hazájokat védik,
Azt hivék, úgy áll fenn örökkétig.

S mi van abból, amiért fáradtak?...
A torony, mit durván összeraktak.
Áll a torony, mint valami Bábel,
Rajt' az idő nyomtalanul jár el.

Rajta pihen a féllábu gólya,
Vércse, bagoly örökös lakója,
Velök együtt a galamb is elfér,
Összeszokik, utoljára nem fél.

Rajta a gyom óriássá nő fel,
Hajba kap a szélvészes idővel.
Rácsap olykor, - hanem azt se bánja -
A mennydörgős mennykő buzogánya.

Csonka falán, viharos éjfélkor,
Boszorkányok nagy serege táncol,
S jeleül az éji vigadásnak,
Egy-egy köve földön hever másnap. -

(1850)

CSALÁDI KÖR

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: "Gyer közelebb, édes!"
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? "Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!"
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
"Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is."

Köszöni a gazda: "Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne."
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldus megáll a beszédben:
"Meséljen még egyet" - rimánkodik szépen.

"Nem mese az gyermek", - így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja;
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van... a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

(1851.)

JÁNOS PAP ORSZÁGA

Büszke, harcos, kalandor nép
Volt a magyar nemzet,
Kétélű kard, mely ha moccant,
Jobbra-balra sebzett;
S jobbra-balra, merre fordult,
A fegyvernek éle,
Puszta lett a népes ország
És üvöltött rajta végig
Farkasok zenéje.

Kin a német, minthogy őrá
Járt a rud legjobban,
Megfélemlék, megbusúla,
Cselt szövött titokban:
Nem birván az oroszlánnal,
Annak vermet ása,
Takarónak a veremre,
Mint egyéb gazságra, jó lesz
Krisztus szent vallása.

"Ázsiának sáska-féle
Kóborló pogánya,
Isten a te lelkedet bár
Mind pokolra hányja!
Ne legyen az idvességben
Soha semmi részed:
Lelked üdvösségeért nem;
De saját bőrünk javáért
Megtéritünk téged."

Így beszélt a német papság
És a pénzbe markolt,
(A papok nagytorku zsákja
Már akkor is megvolt);
Bor, tulok lett a dulásig,
A pénzt nem kimélte,
Tudta, nem vész kárba semmi,
Húzni fogja firól-fira
Az uzsorát érte.

Lett is aztán dinom-dánom,
Keresztyén tivornya.
Hirdeté az istenígét
Papok bora, bornya.
Kocsma lett az istenháza,
Melyben ittak-ettek, -
S egy-két szentnek a nevét ha
Elgagyogták részeg fővel,
Mindent megfizettek.

Kiváltképen egy pap, neve
Iván, azaz János,
Többi közt legjobban értett
Ehhez a munkához.
Udvarán örökké tombolt
A lakzi, kaláka,
Hét mérföldre érzett a szag
S úgy hítták ezt a vidéket:
János pap országa.

Kedves ország volt ez a táj
Minden naplopónak,
Kasza-kapa-kerülőnek,
Éhen kóborlónak;
Kujtorgó ebek lakoztak
A jó sült szagával,
Kujtorgó magyar nép dőzsölt
- Ha tudott keresztet hányni -
Jánossal magával.

Sült ökör hevert szanaszét
János udvarában,
Két szarván boros csobányok,
Kés az oldalában.
Akinek tetszett, odament,
Az ökörből vágott,
S jót ivott rá a csobányból,
Nem is könnyen hagyta aztán
Ezt a jó országot.

Alig futott ennek híre
A népség között el,
Aki nem jött a szagára,
A hirére jött el,
Nem, hogy jól lakjék, hanem csak
Hogy valamit lásson, -
S addig nézte, addig nézte,
Hogy maga is megkivánta,
Kívül a palánkon.

S aki egyszer megkivánta,
Azt be is bocsáták,
Pogány fővel el nem hagyta
Többé a kalákát:
Megtaníták kulacs-szónál
A Krisztus hitére...
Vagy nem is a hitre, hanem
A vallást elundokító
Sok mindenfélére.

Első ága volt a hitnek
(Elmondom a nagyját):
Hogy minden termék tizedét
A papoknak adják,
Bort és búzát és baromfit,
Földeket is mellé
S faluszámra jobbágy-népet,
Aki a kövér pusztákat
Ingyen megmívelné.

Másik ága volt a hitnek,
Hogy: ne kapj a kincsen,
Mennyországban a gazdagnak
Semmi helye nincsen.
Ne rabold el a némettől,
Ami neki termett,
Sőt ha ingedet lehúzza,
Azt se bánd, mert Isten úgy ad
Lelkednek kegyelmet.

Harmadik volt: országodat
Pap kezére bízzad,
Ő ráér tanácsot adni,
Míg más ember izzad.
Ő mindent végez helyetted,
Kell-e több jó annál?
Bízd rá, ami gondba jőne;
Csak a pásztor legyen ébren,
Hadd aludjék a nyáj.

Negyedik hitágazatja:
Házasodjál össze,
Gyenge a magyar, ha minden
Nemzet nincsen közte;
Hozz lakót, minél többfélét,
Ültesd a nyakadra,
S béketüréssel fogadjad,
Ha tulajdon eszterhéjad
Alól kizaklatna.

Ötödik... mit én tudom mi?
Az is ilyenféle
Rágalom s káromkodás a
Megváltó nevére,
Melyeken a jó magyarság
Gyönyörűen épült:
Idegen kalandoroktól
Ki hagyá magát pusztítni
Csaknem mindenéből.

Legott a királyi székre
Német ember hágott,
Aki fogta, másnak adta
Titkon az országot.
S amiatt, hogy másnak adta
S a magyart megrontá,
Iszonyú belháborúban
Magyar a magyarnak vérét
Esztendőkig ontá.

Attól kezdve többször is volt
János pap országa.
Sült galamb, borral folyó ér
És ingyen-kaláka;
Melyekért a jó magyar nép
Mindenét od'adta,
S tett olyat részeg fejével
Hogy, mikor kijózanodott,
Százszor megsiratta.

Most is vannak, akik ilyen
Hizlalóba vágynak:
Lomhán a gyomornak élni
És élni az ágynak;
Kik előtt, a hashoz mérve,
A haza sem drága,
S midőn ez küzdésre készti,
Felsohajtnak: jöjj el, jöjj el
János pap országa.

(1848)

 Sinka István 

Sinka István Nagyszalontán született 1897-ben. Apja juhász. Kora gyerekkorától dolgozott, évtizedeket töltött bojtár-, pásztor- és napszámossorban. 1934-ben került az irodalmi életbe, a népi írók közé. 1936-ban Budapestre költözött. A parasztság legelesettebb rétegéből, a bihari puszták világából került az irodalomba. A pásztorélet nemcsak nyomorult és kiszolgáltatott sorsot jelentett, hanem lélekölő magányt s a felemelkedés, a művelődés lehetetlenségét is. Csak fárasztó erőfeszítés árán juthatott könyvhöz: egyetlen bárányát cserélte el egy Petőfi kötetért, később az orosz klasszikusok, a Nyugat költői, Knut Hamsun, sőt a vásári ponyva ismertette meg vele az olvasás örömével.
Ezeket a vallomásokat 1944 elején fejezte be. Utána még 25 évig élt, majdnem végig politikai és irodalmi tilalom alatt. Az utolsó éveiben kezdték kiadni újból a verseit és elbeszéléseit.

Íme a hazám

Ez az ország Magyarország:
itt a jókat szembe köpik.
Ez az ország az én hazám,
itt az álom összetörik.
Ha könny nem hullna e földre,
a szív is mind összetörne.

Ha majd a vár
miértünk áll,
s nekünk szól a rigó Budán,
majd hogyha a svábhercegek
sírnak egy tál leves után:
nekik is jut szeges borsó,
s egyszer korai koporsó.

1938; Új Esztendő, a Magyar Parasztszövetség Naptára 1947-re

Bihari táj

Valami van e hegyek alján,
csak azt nem tudom, hogy mi lehet -
Egy patak tán? - a Körözs maga?
egy csipkebokor, mely valaha,
régen megbűvölt engemet?
Vagy hogy szeptemberben a fák
úgy álltak, mint őszi csodák.

S a béli hegyek rőt bíbora,
ha fölragyogott kék időben,
azt véltem: egy sereg angyal
jött át Erdélyből, s én virág-haranggal
üdvözlöm őket elmenőben...
De csak fény szállt. A bíborrajzolta
képet a szél elhajszolta.

Így hát magam ott maradtam,
s most magamra hagyva kérdem itt:
- meghagyta-e a szél nekem
a hegyek alján a végtelen
Bihar ragyogó rétjeit?
...Meghagyta-e, vagy nem hagyta:
él a szívem... s az emlék ott ragyog alatta.

Élet, 1938. április 24.

Alkonyatkor

Aludj, hazám, Bihar. Tájad mezőivel
birkózik az este és a szállongó por.
A nyáj hazaballag. Most látom utólszor,
amint távolodik síró csengőivel.

Virít a tökvirág, imbolyog a bodza.
Neveld őket hazám, vénséges anyókám,
s ha sohase tetted, most vess egy jó szót rám.
Ím sürget az este, s kér a sárnak foglya.

S mondd el én Biharom: volt-e már fiad,
ki annyi könnyel ment itt át a lejtőn,
bölcsődalt dalolva felejtőn?

S bolyongott-e körötte alkonyat,
amitől kísérték hosszú, néma árnyak,
míg nagy rónáidon állt vagy tovafáradt?

Református Élet, 1940. október 19.

Fohász

Kihoztál bennünket
Uram, Ázsiából,
s százszor azóta az
ellenség szájából.

Adtál itt e tájon
eddig ezer évet -
igaz, hogy másoknak
kaszáltuk a rétet.

Igaz, hogy idegen
ispánokat adtál,
s volt, hogy közel jöttél,
s volt, hogy eltávoztál.

Míveltük e földet
ekével, ásóval,
s hintettük vérünkkel,
szép bő, piros sóval.

Szép bő, piros sóból
nagy virágok nőttek,
és új áldozatként
hervadtak előtted.

Most, hogy igazítod
végre útjainkat,
vér nélkül győzzed le
hamis urainkat.

Kérünk, sebet ne nyiss,
volt már annyi sebünk -
Erős Isten vagy Te,
s Te vagy az Istenünk...

1942

Száll az idő

Élet! Élet! Múltam!...Élet!
Vissza a papírhajómat!
Száll az idő, sír a hangja,
s látni kell... s látom anyómat:
ingemet most kékítgeti,
kút vizében szépítgeti.

Valamit a könnyem áztat:
papírhajó, nincsen útja.
Anyóm öblint, kútgém sír... Ha!
kotkodácsol sárga tyúkja!
Száll az idő. Hej, sárhalom!
kisebb mint egy nagy fájdalom.

1946

A szitkozódó

Öreg tearózsa, te csak virágzol egyre
elhagyott udvaron
ápolatlanul is?
Csendben vagy s magad, s megszoktad,
hogy ne számítsál semmilyen kegyre
a világtól, semmilyen védelemre... Nagyon
bölcs vagy, gazok közt, rózsatő. Alul is,
fölül is ellenség, melletted beléndek,
vadkapor, kutyatej. Rosszabb
szomszédaid már nem is lehetnének;
fojtogatók közt élsz, s te bimbózol úgy is.

Nem íly bölcs ám a
Fekete Körözs fia,
a kerengő sámán, a haragos láma,
ki nem örökölte India
bölcseinek csendességét, sem nyugalmát,
hanem szitkozódik és bakot ugrik
és tapossa és csépeli a szalmát
szüntelen és...
tajtékozva dícséri társait
és mosolyogva gyalázza.
Pedig hiába táncol és pörög a dicső:
temetője porát söpri már a szakálla.

1959

Síromból kiáltó

Kik voltak apáim?
Szomorú emberek?
Utánuk a sírba
én is csak úgy megyek?

Hiába temet el
engemet az ásó,
akkor is az leszek,
síromból kiáltó.

1950

Még mielőtt

Bihar földje vak szegelet,
kisértet szór bele szeget.
Útait félelmek őrzik,
éjében farkas rejtőzik.

Hazamennék, készülődnék,
még mielőtt megőszülnék.
De szándékomra lest vét a
lappangó boszorkánybéka.

1953 november

Bujdosó-ének

Száll a nap lefele, lefele,
megy az út elfele, elfele.
Hát én szegény pásztorlegény,
hova menjek? Lesz e remény?
Lesz-e remény, lesz-e szállás,
bujdosásomban megállás?...

Indulok hát... Száll le a nap!
Belőlem csak árnyék marad.
Hogyha úton eső hinti,
s arcom szidalom érinti:
ég aljáról vihar kél fel,
s betemet majd falevéllel.

1954